Tíz éve is lehet már, mikor a Budai Várban a Frida Kahlo kiállításra betérve, rögtön a bejáratnál fogadott a híres idézet tőle, melyben arról gondolkodik, milyen furcsa is ő maga, de bizonyára van más is a világon, aki éppen pont ugyanúgy furcsa, mint ő.
Belém hatolt a gondolat, hisz van egy emlékem. Tizenegy-két éves lehettem, az ágyam az ablak alatt volt. Minden éjjel, mikor nehezen tudtam elaludni, a csillagokat bámultam a fejem felett. Főként az Esthajnalcsillagot, mindig az tűnt fel elsőként és volt a legfényesebb. Már tanultunk a Naprendszerről az iskolában. Én elképzeltem, hogy talán annak a csillagnak a rendszerében is van egy bolygó, azon a bolygón van egy ház, egy ágy, benne egy lány. Akkor és ott tudtam, határozottan éreztem, hogy az a lány is épp engem néz. Már nem voltam egyedül, elnyomott az álom.
Harminc akárhány évvel később szembesülni azzal, hogy más is gondol ilyesmit, letaglózott. Azóta már nem érzem magam annyira furcsának. Vagy, ha furcsa is vagyok, már nem csak én, vannak mások is és ez sokat segít elfogadnom önmagam furcsaságát.
Az idézetről a kép ott készült. A kép memo szerint 2018. október 7-én 16:21-kor. Sosem felejtem el azt az érzést.