Felemelem a fejem. Virágok, mindenütt lila virágok. Megérkeztem a mennyországba. Itt akarok maradni örökre, örökkön örökké.
Első utazásom Nápolyba. Megérkezünk a repülőtérre, nyüzsgő tömeg, hangoskodás, keressük a buszmegállót a belváros felé. Izgatott vagyok, még nem jártam itt. Azt mondják, Nápolyt látni és meghalni. Értelmezheted úgy, hogy nem halhatsz meg addig, míg nem láttad Nápolyt. Az egyik legrégebben lakott város a földön, 2500 éve élnek itt emberek, felfoghatatlan. Rengeteg harcot, háborút, természeti katasztrófát, szegénységet élt meg, mindenen túl van már, bennem ez mélységes tiszteletet ébreszt.
Buszunk a központi pályaudvarra visz. Csodálatos az idő, pedig még csak március 14-e van. Régi köves utcákon bolyongunk, közelítünk a tengerparthoz, mandulafenyők sora, imádom! A szállásunk teraszajtajából a Vezúvra látunk. Micsoda élmény! Vacsorázni lemegyünk a földszinti étterembe. Itt szokványos Pizza e motori, egy pizzéria, ahol autóbemutató terem is üzemel. Ki talál ki ilyet? Késő estére gyülekeznek a vendégek, férfiak és hölgyek vegyesen, hogy együtt nézzék a focimeccset az óriási kivetítőn. Igen, igazi hölgyek, egy hétköznap este kiöltözve, tökéletes ékszereket viselve hangoskodnak nevetgélnek, nem értem, de láthatóan zrikálják egymást, mutogatnak. Pizzát rendelünk, a pizza szülővárosában mi mást? Tényleg sosem ettem még ilyen remeket, vékony tészta, a szélein ropogós, olyan sajt feltéttel, mely az összes ízérzékem felkavarja. Egyszerre sós és édes tejszínes, krémes, illatos, nyúlós. A fehérbor kissé olajos, száraznak mondják, de szerintem egyszerűen napfény íze van. Igen, ilyen a napfény íze, simogató, meleg, bársonyos. Lassan kortyolgatom, hátradőlök a széken, sehová sem sietünk, csak élvezzük a látványt, az ízeket, illatokat, hangokat. Az étterem ablakából rálátok az utcai parkolóórára, amibe három középkorú csajszi aprópénzt dobál, közben hangoskodnak, hadonásznak, néhány érme a földre gurul, igazán, őszintén szívből kacagnak. Ez az élet! Igen! A dél-olasz dolce vita.
Reggel korán a hajóállomáson vagyunk. Irány Capri! Óriási káosz a jegypénztárnál, minden járathoz külön sorban kell állni. Ha adott hajó megtelik, elfogy a jegy, mehetsz a következő sorának a végére. Istenem, sosem jutunk át. Nyolctól vagyunk a kikötőben és csak a tizenegy órás hajóra sikerült jegyet venni, pedig ezek nagy hajók, 300 személyesek. Mindegy, a lényeg, hogy megvan, indulásig van még időnk inni egy kapucsínót és enni egy sfogliatellát. A réteges tészta ropogós, benne a krém édes. Egy kikötői büfében is tökéletes kávé és sütemény élmény. Egyszerűen nem lehet rosszat enni Nápolyban. A hajón mindenkinek ülnie kell, nem engednek a hátsó tatra fényképezni. Milyen undok személyzet. Csalódottan ülünk az ablak mellett, nem lehet kilátni rajta. Miért nem tudják rendesen letakarítani? Lassan elhagyjuk az öblöt, szikrázóan süt a nap, lehet, mégis jobb az üveg mögött érezni a melegséget, kint eléggé feléled a szél, ahogy haladunk a nyílt víz felé. A hullámok is élednek, a hajó össze-vissza imbolyog, az ülésben alig bírom magam megtartani. Ja, ezért nem lehet állni, ezért nem engednek a hajó hátuljába. A hullámok az ablakkeret tetejéig csapódnak. De kis butuska vagyok, hát, nem koszos az ablak, hanem sós, gyakorlatilag a keret feléig víz alá merülünk. Egyszer csak két tengerész a sorok között zacskókat kezd osztani az utasoknak. Mi történik? Nem sokáig maradok válasz nélkül, már hallom is innen-onnan az öklendezést. Hát, ez valóban nem egy visegrádi sétahajókázás, ez egy Napoli-Capri menetrend szerinti járat.
Fél óra elteltével meglátjuk a fehér sziklákat, élénkzöld fodrokkal, néhol megszórva hófehér és színes házakkal. Ez valami álom! Izgatottan várom, hogy kikössünk. A mólón hömpölyög a tömeg, a nap delelőn, egészen pólóra vetkőzünk. A szigeten mindössze két egymástól elkülönülő település van, a régi és az új Capri. Keressük a kisbuszok indulási helyét, célunk a régi város, Anacapri. Mi fel szernénk jutni a legmagasabb pontra, ahová a Seggiovia, libegő visz, mert onnan körbe lehet látni az egész szigetet. Felfelé a szerpentinen sikoltanom kell, mikor hol a sziklák, hol a szemben lefelé jövő minibuszok mellett haladunk el. Egészen biztos vagyok benne, hogy a két jármű között nincsen meg a tíz centiméternyi távolság, lefelé a mélység viszont legalább 50 méteres. Megérkezünk a főtérre, ezt is túléltük. Pillanatok alatt megtaláljuk a libegő épületét, melyre mi van kiírva? Technikai okok miatt a mai napon nem üzemel. Remek, nézek az ég felé, de mit látok meg, egy tökéletes formájú óriási mandulafenyőt, életem kedvenc fáját. Így is jó, akkor gyalog megyünk. Előtte azért biztos, ami biztos megebédelünk. A főtéri étteremben tenger gyümölcsei rizottót eszünk, miközben az ablakon kinézve sárga virágtengert látunk elterülni előttünk. A felfelé túrát mindössze negyven percesnek és könnyűnek ítéli meg az útvonaltervező, kis keresgélés után rá is találunk a kezdőpontjára. Az út csodás, mondhatni kihagyhatatlan. Cikk-cakkosan haladunk felfelé, először még szép, gondozott kertek, házak között, majd a lakott területet elhagyva elénk tárul a teljes régi város, azon túl pedig nem más, mint a végtelen tenger. Napfény csillog az azúrkék hullámokon. A stációkkal kísért út kiépült, kényelmesen járható, időnként padon is megpihenhetünk. Készítünk is egy padon háttal ülős képet. Egy idő után elbizonytalanodunk, meddig kell még felfelé haladnunk? Az út is egyre meredekebb, sziklássá válik. Így nehezültek a lépések a kálvárián? Mikor is kell visszaindulnunk a kikötőbe az utolsó hajóhoz? Lenyugvóban a nap, hül a levegő, nem tudunk itt éjszakázni. Vita támad. Visszaforduljunk? Fel szeretnék menni, nem adom fel, ha már eddig eljöttem. Morcosan szedem a lábaimat, már nem figyelem a tájat, a látványt, a tengert, csak az utat nézem, lefelé bámulok a cipőm elé. Egy pillanatra megpihenek, sóhajtok.
Felemelem a fejem. Virágok, mindenütt lila virágok. Megérkeztem a mennyországba. Itt akarok maradni örökre, örökkön örökké.